Antinatalizmus, önkéntes gyerMektelenség - igen, én vagyok a megtestesült Sátán.

Néha komolyan azt gondolom: az attitűdjeim némelyek szerint arra utalnak, hogy magam vagyok a Gonosz manifesztációja. Holott nem is.

Nem akarni gyerMeket mintha még mindig eretnekség és halálos bűn volna. Stigmák és tabuk. Igen, a XXI.-ik században. Elképesztő, nem? Magyarázkodásra kényszerülök - én is, mások is, akik úgy döntöttek: nem vállalnak gyerMeket - olyan dolgok miatt, amelyek evidensnek kellene, hogy számítsanak. Elképesztő, nem?

Nem értem, miért nem lehet egyszerű, józan paraszti ésszel szemlélni a kérdést.

Aki szeretne - tényleg szeretne - családot alapítani, nemcsak a külső vagy belső elvárások miatt, az vállaljon gyereket.

Aki nem szeretne, az ne tegye - ellenkező esetben neki magának is, a gyerMekének is borzalmas élete lesz.


A tény, hogy kimaradok a szaporodásbiológiából, nem jelenti azt, hogy utálom a gyerekeket, hogy nem szent a számomra a Család (nagybetűvel!) értéke; sem azt, hogy önző vagyok, kényelmes, lusta és felelőtlen.

Antinatalistának lenni, a számomra, rengeteg dolgot jelöl.

Ezek egyike éppen a felelősségtudat. Explicit és implicit tekintve is.

Explicit: egy ilyen túlnépesedett világra, ahol már ma is több százan jelentkeznek egy, azaz 1 db állásra; ahol az ingatlanárak és a lakhatás költségei a csillagos eget verdesik - egyáltalán nem tűnik felelősségteljes dolognak, potenciális munkanélkülieket, potenciális hajléktalanokat termelni. Sajnos nem mindenkinek jut mindazokból a javakból, amelyeknek alapvetőnek kellene lenniök mindenky számára. (A technika fejlődésével pedig egyre kevesebb munkaerőre van szükség. Vannak ágazatok, ahová máig kell az ember - a versenyben egymást tapossák a jelentkezők -, de vannak ágazatok, amelyek a következő generáció felnövésére meg fognak szűnni.)

Implicit: az a szülői minta, amelyet kaptam, máig ható sérüléseket eredményezett, amellé, hogy egyáltalán nem tette számomra vonzóvá a szülői szerepkört. (Az asszony, ki engem világra hozott, soha nem szeretett engem. Az anyaszerepet szerette, amelyhez elengedhetetlen kellék voltam.)
Idegileg egyáltalán nem vagyok rendben - mennyit szenvedne egy emberi lény, aki születésétől fogva az én felelősségem alá tartozik? Mennyire válna sérült, diszfunkcionális felnőtté? A legnagyobb valószínűség szerint: baromian.
Úgy látom, akadnak jó néhányan, akik a saját szüleikkel szembeni sérelmeiket a saját gyerMekeiken kompenzálják. Ez mennyire önzetlen dolog - szemben az antinatalisták állítólagos önzésével? Én inkább nem szaporodok, éppen azért: még az elvi esélyét is kizárjam annak, hogy egy emberi lényt olyan szisztematikusan tönkretegyek, ahogyan engem tettek tönkre. (Közhely, de igaz: igenis a gyereknek van igaza, amikor a szülei fejéhez vágja egy-egy túlkapás alkalmával: "hát én biztosan nem így fogom csinálni, ha gyerekeim lesznek!" Ez így van. Ő majd egészen más hibákat fog elkövetni, anélkül, hogy idejében észrevenné magát.)

Önmagában véve nem mond el semmit az ember önzéséről vagy önzetlenségéről, hogy vállal-e gyereket vagy sem.
Nem állítom, hogy mindenki, akinek van gyereke, önzetlen, sem azt, hogy mindenki, aki nem vállal gyereket, önző.

Nem vagyok biztos abban, hogy a kényelemszeretet motivál mindenkit, aki nem vállal gyerMeket. Szükség esetén - és értelmes cél érdekében - képes vagyok lemondani a kényelemről.

Nem vagyok biztos abban, hogy az önzetlenség motivál mindenkit, aki gyerMeket vállal. Mekkora altruizmusról árulkodik az, hogy "az Éééééén genetikai anyagom, az aztán tovább kell, hogy örökítődjön!"?

Az anyaszerep ráadásként szociálisan annyira elfogadott (mintha a sötét középkorban lennénk, nem?) - teljesen elszomorítónak találom: sok esetben úgy tűnik, mintha egy nő, egy emberi lény, abban a pillanatban, amint utódot fogan, megszűnne személynek lenni, hisz felmagasztosult az Anyaságban... tehát a korábbi identitásukat sokan gond nélkül feladják a biztonságos, előregyártott anyaszerepért cserébe. Ez a látványos "elanyukásodás" bennem kétségeket ébreszt: vajon mennyire volt az illetőnek stabil önértékelése korábban? Mennyire képes az érzelmi biztonságot átélni, illetve nyújtani a gyerMekének?   -, hogy benyomásaim szerint meglehetősen nagy nyereséggel járhat - a felmerülő nehézségek ellenére is.

Döbbenetes, hogy az emberek mennyire meg tudnak feledkezni arról: a szülővé válás nem feltétlenül jelent maradéktalan boldogságot. Az elképedésem akkor nem ismert határokat, amikor egy négygyermekes Fájdalmas Anya - ki bevallotta, mennyire stresszelte a főállású családanya szerepe; mennyire nem volt türelme a gyerMekeihez: éppen, mert minden gond az ő nyakába szakadt, mert a párja volt A Kenyérkereső; mennyire kimerítette, hogy soha nem pihenhetett, mert a szünidők, ünnepek még dolgosabbak voltak, mint a hétköznapok; hogy minden napja "tűzoltás" jelleggel telt - gondolatait olvastam. Az anorexiás felnőtt lányáról.
"Ha egyetlen kívánságom lehetne még ebben az életben, akkor az lenne, hogy láthassam őt boldog, kiegyensúlyozott családanyának."
Amilyen ő maga sem volt.
Hát nem édes, hogy ez a Fájdalmas Anya ugyanazt a sorsot szánta volna a saját gyerMekének, amely sors őt is boldogtalanná tette? Hát nem édes, hogy elvárná: ugyanaz a szerep, amely őt stresszelte és kimerítette, a felnőtt lányát majd boldoggá, kiegyensúlyozottá tegye?

Igen, bizonyos értékrendek szerint egy rohadt sátánista vagyok. Tartom szerencsémnek.