Mostanában rákaptam a Stephen King-regények (újra)olvasására. Régen olvastam a' öregtől néhány könyvet, és nem utáltam egyiket sem, aztán valamiért visszavettem az olvasgatásukból.

A Halálsoron egy élmény volt: sokkal kevesebbet tartalmazott a King-től megszokott brutális, véres és horrorisztikusan abszurd elemekből, sokkal többet a King-től megszokott vaskos humorból és realisztikus ábrázolásokból, külön értéke, hogy egy olyan témát feszeget - és old fel -, amelytől rendszeresen nyifogok nagyon. Ezért igazán jót tett, hogy egy Stephen King-regényt olvashattam a halálbüntetésről, arról, hogy a halálsoron eltárolt grillcsirkék is csak emberek, és az őket fülegyelő smasszerok sem minden esetben lelketlenek.

 

Nem fogok rázendíteni a wannabe-irodalmár elemzésekre. Jó a könyv, megkockáztatom, hogy az eddig olvasott Stephen King-regények közül a legjobban tetszett. (Az első, amelyet olvastam, még 14 évesen, a Christine volt; a második az Állattemető; az osztályban kézről kézre járt a Halálos árnyék és az "Az" is. Később olvastam a Carrie-t és a Ragyogást - e kettőt múlt héten olvastam újra. A Rémautót is végigolvastam, leginkább a zsarvak miatt, amekkora rendőrség-groupie vagyok.)

 

Kingnek mindig szerettem a vérbő humorát: mindig éppen ott és éppen annyira obszcén, amennyi kell ahhoz, hogy oldja az enbában a feszültséget. Mindig szerettem azt is, ahogyan leír olyan gondolatokat és érzéseket is, amilyenek szerintem mindenkyben támadnak alkalmanként - csak nem mindannyian tudjuk vagy merjük verbalizálni ezeket.

A horror-elemek, a brutalitás... hát ezzel van a legsajátosabb viszonyom. Igazán borzongani, rettegni az ilyenektől valahogy nehezen tudtam egy idő után.

 

19 évesen még komolyan szorongtam a Ragyogásban szereplő tűzoltócsőtől ("hogy jól beléd harapjak... hogy jól beléd harapjak..."), most néhány napja csak kicsikét kezdtem el szorongani hajnali kettőkor az egyik kis novellában szereplő mumustól - jellemző, annyira késő éccaka vagy inkább kora reggel olvastam, hogy már nem emléxem a sztori címére.
Ha esetleg beugrik valakinek: az a sztori, amikor a faszi elmegy a pszichomókushoz, hogy megölte a gyerekeit és senky nem hiszi el, hogy ő tette, hiszen racionális okokkal magyarázható mindhárom tragédia - de ő tudja, hogy a mumus volt, a szekrényből. A gyerekei is mind a mumust emlegették éjszakánként.

A mókussal végül megegyeznek abban, hogy heti két konzultáció lesz szükséges... aztán amikor kimegy a csávesz a terapeuta titkárnőjéhez, hogy az időpontokat megbeszéljék, akkor kiderül, hogy a titkárnőt megette a szichomókus álarcát viselő mumus. ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ... na EZ a sztori, ilyen időpontban olvasva, és utána kimenve egy késő éjjeli/kora reggeli zuhanyra - az előszobánkban pedig van egy szekrény. Normál esetben akármikor lazán végigmegyek a töksötét lakáson - a pici babának is mondtam, hogy nem kell égve hagynia nekem semmyt -, de e sztori elolvasása után felcsavartam a lámpát az előszobában, és benéztem a szekrénybe, hogy nincs-e véletlenül ott egy hínáros hangú és mohos mumus :ĐĐĐĐĐĐĐĐĐ